Valamit már mindenki hallott betegeket segítő alapítványokról, akinek van füle az ilyen és ehhez hasonló szervezetek hangjához. Teljesen kívülről, abszolút az élet mechanikus részét működtető világban élve és dolgozva annyit én is tudtam, hogy vannak jó szándékú, másokon segíteni akaró szervezetek, de hát van még rengeteg más is, olyanok, amikről ha hall az ember, akkor moccan benne a jobbik része, kóbor kutyák, cunami árvák, kisegyházak és társaik. De jó hogy van ilyen is, ha lenne pénzem, biztos nekik adnám, majd holnap felírom a technikai számukat vagy mit az 1%-hoz, persze hogy… De nem állok meg jegyzetelni az utcán, majd emailen biztos megtalál valaki nagyon lelkes, és hát ott vannak a lelkiismeret vadászok, akik bezsákolják a felajánlásokat, aztán jó esetben látnak a talán valamit a rászorulók, vagy születik egy újabb per, ellopták, felszámolták, kiderült, lebukott… Az ember meg megvonja a vállát, megáll egy percre, aztán tovább megy egy nehéz sóhajjal, állatok, semmi sem szent, mindent el lehet lopni, a segítő szándékot is. Hagyjanak már különben is a sokkoló óriásplakátokkal, meg hát a francnak van energiája utána járni a szervezetek múltjának, eredményeinek, hitelességének, ha meg tényleg működik és valóban jót akarnak, akkor meg hajrá, biztos lesz elég ember aki segít. Majd más, majd valaki úgy is megoldja, megy az magától is ha tényleg jó, különben is, fizessenek a gazdagok…

Egyszer egy íjászattal foglalkozó honlapon, ami a nyitólapom, egy önkénteseket kereső hirdetésre lettem figyelmes az amatőr versenyek felhívásai között. Nem hagyott nyugodni az amit ott találtam, a gondolataim folyton visszatértek a mesterkéletlen, legkevésbé sem hatásvadász, őszintének tűnő oldalhoz. Ez volt számomra az első meglepetés. A gondoltból ötlet lett, aztán pedig tett. Jelentkeztem, felvételire mentem, felvettek, felkészítőn vettem részt, végigcsináltam. Megismertem a Bátor Tábor Alapítványt. Ebből aztán összeállt a megdöbbenések kézikönyve.

1.,

Miért olvas el az ember újra és újra egy felhívást? Mi találja meg a lelkiismeretében azt, amitől az mozogni kezd, és nem hagyja nyugodni? Mindenkinek ezer oka lehet arra, hogy fogékony legyen a segítséget kérők szavára, és arra is, hogy ideges legyen, ha egy újabb felé nyújtott tenyérrel találkozik. Ami engem megfogott, hogy itt semmit nem kértek tőlem, nem masszírozták a bennem lakó jó szándékot, nem villogott sehol egy számlaszám. Tiszta, érthető szavakkal önkéntes segítőket kerestek egy krónikus beteg gyerekeket segítő alapítvány munkájához. Nem volt lélekbe mászó fotó, semmi bombasztikus körítés, nyoma sincs a szánalom-biznisznek. Minden informatív, lényegre törő, a témához mérten vidám, kellően távolságtartó. Nem úgy tűnt, mint akik a pénztárcámra kíváncsiak, egyszerűen embert keresnek feladatokhoz, ennyi. Mikor már – úgy jó két hét alatt – vagy ötödször böngésztem végig az oldalt, próbaképpen ráklikkeltem a ’jelentkezés önkéntesnek’ menüpontra. Minden egyértelmű, áttekinthető, profi, de semmi sterilitás, semmi kellemetlen meglepetés vagy terelgetés.

Korábban úgy gondoltam, ilyesmivel csak lánglelkű, ölelni való amatőrök vagy küldetéstudatos orvosok foglalkoznak Erre itt egy működő, kezes oldal, és már én érzem úgy, hogy nem akarnak tőlem semmit, csak lehetőséget adni, hogy ha akarok, akkor tudok segíteni. Amikor ez tudatosult bennem, akkor – meglepve magamat is -, a határidő előtti napon elküldtem a jelentkezésemet.

2.,

A második meglepetés akkor ért, amikor a „felvételire” felkínált dátumokból ­– volt vagy nyolc – már csak egy volt szabad. Csatoltam önéletrajzot, kitöltöttem mindent, pont mint egy fejvadász cégnél. Az ígéreteknek megfelelően jöttek a visszajelzések, a megerősítések, a kérdéseimre a válaszok, de mindezt úgy, hogy éreztem az embert a gép mögött. Ez vagy egy szekta, vagy valami csodálatos dolog – gondoltam, és egyszer csak a megadott időben két tucat ember között találtam magam.

Székek egy körben, mint ahogy az anonim alkoholistáknál a filmekben, mosolygó és türelmes szervezők, feszengő önkéntesek. Aztán az első feladat egy lánc-játék volt, utánozza a szomszéd amit a mellette lévő csinál, addig amíg körbe nem ér a dolog. Megdöbbentem, hogy egy teremben ülök idegenek között, és a lábamat rázva tapsikolok.

3.,

Persze nem áll föl két perc után az ember, hogy na jó, elég a bohóckodásból, hanem próbál jó képet vágni a hülyeséghez, amibe sodorta magát. Ébredtem már arra, hogy körülöttem egy család meggyet magoz, és én senkit nem ismerek, szóval majd csak elsunnyogok innen is valahogy… Aztán értelmet nyert minden. Feszültségoldás volt az egész, mert miután lementünk kétévesbe, már senkit nem frusztrált a többiek előtt a személyes bemutatkozás. Nem akarom túlragozni, a lényeg, hogy 10 perc után már éreztem, működik a dolog. Értelmes kérdések, helyzetgyakorlatok, kiscsoportos feladatok kreativitásra, problémamegoldásra, ösztönösségre, vidámságra… Két óra múlva már teljesen megnyugodva vártam a sorom a személyes beszélgetésre. Már tudtam, hogy senkinek nem lesz pötty vallási okokból a homloka közepén, senki nem akar tőlem semmit, csak hogy önmagam legyek. Két gyönyörű, értelmes nővel beszélgettem élethelyzetekről, motivációkról, a vigasztalásról… És megdöbbenésemre a megadott időpontban jött az üzenet, hogy köszönjük hogy jelentkeztél, várunk szeretettel a három napos felkészítő táborban. Rákról, hemofíliáról, diabéteszről, leukémiáról még egy szó sem esett. Én pedig éreztem, hogy jó helyen vagyok.

4.,

Egy kisváros pályaudvarán várt minket a busz, irány a tábor területe. Néhány arc már ismerős, mindenki lelkes, az alapítvány munkatársai mosolyognak, lelkesek, nem engedik idegennek érezni magam, hangos üdvözléssel fogadnak. A környezet, a szakértelem, a kedvesség lenyűgöz. Megtanultuk, mi az az élményterápia, mit jelentenek a felületesen ismert betegségek a való világban, mikkel küzdenek meg azok a gyerekek, akiket megtámadott valamelyik kórság, hogyan épül fel az Alapítvány munkája, miben tudunk mi, önkéntesek segíteni. Minden felkészítő anyag átgondolt, a játékok, közös éneklések csak látszatra felületesek, igazából mindennek oka és tartalma van, még a lazulós perceknek is.

Mikor hazamegyek, azt tapasztalom, hogy alig várom, hogy újra velük legyek, és részese lehessek annak, ami történni fog. Innen már csak intim dolgok következnek. A megdöbbenések sorozata igazából csak most kezdődik el.

5.,

A profi szervezés az érkezéssel, becsekolással kapcsolatban már természetes, meg is lepne bármiféle amatőrizmus a tábor kezdetén. Mindenre van idő, és ami a lényeg, minden többszörösen túl van biztosítva. Mindegy, hogy a lovakról, íjászatról, kötélpályáról, orvosi felügyeletről beszélünk, vagy a szervezők felkészültségéről, a konyháról, jelmeztárról vagy a többi foglalkozáshoz rendelkezésre álló eszközökről. Érezni, ha jó kezekben van az „ügy”, hogy kedvesen terelgetve a megfelelő irányban és pontokban összpontosulnak az energiák. Mint egy repülő ha felszáll, a pilóta és a tisztek kezelik a gépet, a személyzet segít megtalálni a helyünket, így volt itt is, csak figyelni kellett és tanulni, majd várni a leszállást, hogy végre érdemben is hozzá tudjunk tenni valamit az utazáshoz. Ahhoz, hogy egymástól tanulva és egymást tanítva részesei legyünk egy olyan dolognak, ami ha jobbá nem is teszi az egész világot, de teremt egy szigetet, ahol az oda érkezők és az őket fogadók is kiszakadnak a külvilág szövevényes, problémákkal teli életéből, és kizárólag a megoldásokra koncentrálva olyan teret teremtenek maguk köré, amiben nincs helye csüggedésnek és beletörődésnek. Akiket várunk, nem életörömre vágynak, hanem hogy örülhessenek az életnek. A partvonalról nézhették csak eddig, mi pedig most játékba hívjuk őket…

Fontos, hogy nem erőltetnek ránk semmit, a feladatok elvállalása szinte kizárólag önkéntes alapon nyugszik. Az első kérdés az volt, ki fogadná londinerként a busszal érkezőket. Jelentkeztem, mert szerettem volna szembe kapni az első élmény-hullámot. Fogalmam sem volt, milyen külső jegyei vannak a betegségnek, hogyan reagálok majd arra, hogy a sarkon befordul és a szemembe néz többtucat tragédia. Érezni akartam, mennyire csap állon az, amit most már elméletben jól ismertem, de gyakorlatban még nem találkoztam vele: a betegségek, ami köztünk, egészséges emberek és a körünkből kiszakított krónikus betegek között állnak. Nem tudtam még, hogy ilyen fal egyszerűen nem létezik.

6.,

Az ördög a részletekben nem alszik. Aki szeretné tudni, mit éltünk át közösen tíz napig, szakértők, orvosok, munkatársak, önkéntesek és a gyerekek (a beteg szó az első napon eltűnt a szótáramból), az mozduljon és cselekedjen, ne csak olvasson róla! Nem lehet leírni annak a több tábort megért, hivatásos segítőnek az arcát, akinek kibújtak a könnyei, miközben mesélte, hogyan teljesítette egy lábát veszített srác a magaskötél pályát, és látta a pillanatot mikor rájött, semmi sem lehetetlen. Nem lehet visszaadni annak az egyensúlyzavaros lánynak az örömét, akinek a nyílvesszője kidurrantotta a célként kihelyezett lufit, és a szeme szinte riadt volt a sikertől. Nincsen szó arra, mennyi energiát adtak az ott dolgozók lelkesedésükkel és odaadásukkal, hogy éjfélkor ha befejeztük a napot, akkor örömmel keltünk hajnalban az alvászavarral küszködőkhöz. Nem hallható a választ követő csend, mikor egy esti beszélgetésen a kérdésre, hogy te kivel cserélnél, az egyik cseh gyerkőc azt felelte: Senkivel, mert az eddigi 17 évem alatt korházból be és ki jártam, és még vidéken sem voltam soha, nem hogy külföldön, és hálás vagyok az életnek, mert itt lehetek veletek. Nem érzitek a gombóc ízét a torkomban, amikor a tábori postán levelet kaptam –azóta is őrzöm– egy cérnavékony kissráctól, hogy ha egészséges lesz, ő is íjászkodni fog, és köszöni hogy tanítom, köszöni hogy segítek neki. Nem halljátok a tábor záródalának utolsó hangjait, amit dolgozók és gyerekek egy körben állva, egymást kézen fogva énekelnek, milyen, amikor véget ér a szürkületben.

Először voltam itt, ezért úgy gondolom ugyan olyan érzésekkel érkeztem, mint a táborozók: Kíváncsisággal, de bizonytalansággal, kalandvággyal, de igényelve a csendet is, kihívást – de biztos kapaszkodókat is keresve, de önfeledséget és önfegyelmet, bulizást és belső békét kerestünk itt mindannyian. Azt hiszem, ez a BÁTOR TÁBOR, minden résztvevő, így együtt.

Megtanultam, mit jelent az, hogy estére egészségesen elfáradni, és hogy ennek semmi köze sincsen a betegséghez. Innentől ti jöttök.