Házi Cimbora élmények

Adni, kapni, továbbadni másnak

Móni régi motoros már a Bátor Tábornál: négy éve egyetlen kamasz onkológiai turnust sem hagyott ki, és 2008-ban a nemzetközi kölyök onkológiát is bevállalta, mint gyerekházakhoz beosztott önkéntes. A hosszú évek rutinja ellenére, saját bevallása szerint, minden turnus előtt izgul egy picit – de csak addig, míg meg nem érkeznek a gyerekek.

– Fél gyerekkoromat különféle táborokban töltöttem, ahol önkéntesek vigyáztak ránk. Később, ifiként én is táboroztattam kisebbeket, és fel se merült bennem, hogy dolgozom, mégpedig ingyen – emlékszik vissza. – Mindig úgy voltam vele, ha már van egy kis szabadidőm, miért ne áldoznám legalább egy részét arra, hogy másoknak segítsek, főleg, ha ez nekem nem teher? Cserébe én is várhatok segítséget, ha szükségem van rá. Nem is elvárás ez, inkább tapasztalat: amit adok, azt valamilyen formában mindig vissza is kapom.

– Huszonegy éves korom óta önkénteskedem – folytatja a csuklóján sorjázó színes tábori karkötőkre pillantva. – Akkoriban Szegedre jártam az orvosira, és a koliban láttam egy Bátor Táboros plakátot, ami megragadta a fantáziámat. Ráadásul több kolis társamról kiderült, hogy volt már önkéntes a táborban, és nagyon élvezte. Az elmondásuk alapján az a kép állt össze bennem, hogy itt nem a betegségen van a lényeg, hanem azon, hogy ez alatt a pár nap alatt igazán jól érezze magát mindenki, gyerekek és önkéntesek egyaránt.

Mindent bevetettünk

– Ennek ellenére egy évig halogattam a jelentkezést; talán furcsán hangzik, de a felvételi procedúra miatt. Az egyetemre nem vettek fel elsőre, ezért izgultam, hogy mi lesz, ha itt sem leszek elég jó. Nagy megkönnyebbülés volt megkapni az értesítést, hogy bekerültem a stábba. Ez már sok éve történt, és azóta jó pár nyári és őszi turnusban részt vettem, de mind a mai napig, minden tábor előtt van egy kis „lámpalázam”. Milyenek lesznek a gyerekek, a családok? Hogy jövünk majd ki? Aztán megérkeznek, eltelik kábé félóra, és minden a helyére kerül – nevet. – Ha van is olyan gyerek, aki nehezebb eset, azt inkább izgalmas kihívásként élem meg, nem problémaként. És végül mindig jóra fordul minden.

– Volt például három éve egy fiú, aki épp kezelés alatt állt: nem volt még haja, nem volt étvágya, és a szagok is zavarták nagyon, ezért az ebédlőbe se akart bemenni. Fáradékony volt, és nehéz volt eldönteni, mikor van tényleg rosszul, és mikor játszik ezzel. Első nap mindenáron haza akart menni. Másnap, harmadnap már kevésbé, de a programokat továbbra is bojkottálta. A turnus közepe felé elvégeztek nála egy vérvizsgálatot, aminek elég rossz lett az eredménye, ezért vissza kellett mennie a kórházba, hogy kapjon vért. Nagyon el volt keseredve, csak feküdt a nagy fűzfa alatt, és mondogatta, hogy elege van a kezelésekből, meg az egészből, úgyis csak rosszabb lesz minden, a kórházban mindig rosszabb lesz... Mindent bevetettünk: hogy ez most nem kezelés lesz, csak vért fog kapni, és az jót tesz majd neki, mert ki van száradva, vérszegény... – meséli Móni elgondolkozva. – Aztán összepakoltunk neki kétnapi cuccot, és kocsival felvittük Pestre. Már az odaúton látszott rajta, hogy azért nagyon vágyik vissza a táborba. Szerette volna, ha vele maradok a kórházban, de nem tehettem, jönnöm kellett vissza Hatvanba. Aztán másnap este ő is megérkezett, kipihenve, megerősödve. A napot lezáró tábordal után odasúgta, hogy szeretne elmenni aludni; aztán, míg elkísértem a házba, elmondta, mennyire hálás, hogy visszajöhetett, és hogy milyen sokat jelent neki ez az egész. És hogy amint eléri a korhatárt, ő is jön önkéntesnek. Mert ha nekünk nem is tudja visszaadni, amit kapott, majd továbbadja másnak. Na, hát erre nem nagyon tudtam mit mondani, csak nyeltem a könnyeimet... Nagyon jó érzés volt. És még annál is jobb volt látni következő évben, hogy megerősödött, nagy haja lett, nem nyafog már, egyszóval a gyógyulás útján halad.

Társként kezelik az embert

– A táborban házi cimbora szoktam lenni, ami azt jelenti, hogy reggel, este és az étkezéseknél a házamhoz tartozó gyerekekkel vagyok együtt, napközben pedig a színcsoportomat kísérem el a programokra. Ennek az az előnye a programtartó, más néven játszó cimborákhoz képest, hogy a saját, két maroknyi csapatommal nagyon közel kerülünk egymáshoz. A hátránya viszont, hogy a többi gyereket szinte alig ismerem meg, míg a programosok mindenkivel kialakítanak valamilyen kapcsolatot – magyarázza Móni. – Igazi kölyökturnusban még sosem vettem részt, hiszen a nemzetközi táborban is nagyobbacska, 10-15 éves gyerekek voltak. A kamaszokat valahogy közelebb érzem magamhoz, mert komolyabban lehet velük beszélgetni, abszolút társként kezelik az embert. Ugyanakkor sosem tapasztaltam, hogy az önkénteseknek ne lenne respektje a szemükben. Talán azért, mert a betegségük során megszokták, hogy különféle szabályokat kell betartaniuk, és nem esik nehezükre alkalmazkodni. Azt meg kell hagyni, hogy mikor esténként összegyűlik a ház népe, és közösen megbeszéljük az aznap történteket, nincs könnyű dolgom, hogy kicimbalmozzam belőlük, mit gondolnak, mit éreznek. Fontos ugyanis, hogy ne csak átéljék az élményeiket, hanem meg is osszák a többiekkel, hogy büszkék lehessenek egymás kisebb-nagyobb vívmányaira. De ebben a korban ciki érzelmekről őszintén beszélni: hajlamosak elpoénkodni a dolgot, bár azért érezhető, hogy valójában fontos nekik mindez.

– Jártam a Bátor Tábor írországi megfelelőjében, Barrettstownban is, magyar gyerekek kísérőjeként, ezért a nemzetközi turnusnak bizakodva vágtam neki, azt gondolván, hogy van e téren tapasztalatom. A lengyelek nagyon félénkek voltak: írtak ugyan levélkéket, pár szavas angoltudásukat összeszedve, de közvetlenül nem nagyon kommunikáltunk. Az olaszok sokkal könnyebben megnyíltak: csak mondták, mondták, nem izgatta őket, hogy értjük-e vagy sem... Aztán szép lassan belerázódtunk mindannyian: a tolmácsok rájöttek arra, hogy nem kell mindennek nyelvtanilag helyesnek lenni, a gyerekek úgyis értik. Ők pedig arra, hogy ha valami fontosat akarnak megosztani velünk, azt tolmács nélkül is meg tudják oldani.

Nagy szavak

– A búcsúzás teljesen más volt, mint egy-egy magyar turnus végén. A magyar gyerekeink nagy részével nem találkozunk többet, de legalább az esélye megvan, hogy valahol összefutunk. Ezeknél a gyerekeknél tudtam, hogy soha az életben nem látom őket újra. Most még itt vannak, még a sarokig látszik, ahogy integetnek... aztán vége. Ettől valahogy sokkal nagyobb súlya lett az egésznek.

A végére Móni egészen elkomolyodik. – Ha arra gondolok, mit tanultam ezekben a táborokban, nagy szavak jutnak az eszembe: elfogadás, szeretet... Még a 17-18 éves srácok is, akik borzasztó lazák, és egyfolytában egymást szívatják, ha valamelyikük egy kicsit rosszabbul van, azonnal figyelnek rá, segítenek neki, teljesen magától értetődő módon. A jóisten tudja, min mentek keresztül ezek a kamaszok, mégis annyira pozitívan állnak az élethez és egymáshoz. Jó lenne, ha ezt a hozzáállást az egészséges embereknek is meg lehetne tanítani.