Fotós szemmel

Rögzített lendület

Egy pesti szórakozóhelyen találkozom Angyal Vikivel és Nándorfi Mátéval. Viki kiállítására készülnek épp, a fotók még a falnak támasztva, fúróhang, rohanás. Viki civilben szerkesztő asszisztens, illetve idén diplomázik a Szellemkép Szabadiskolában, Máté fotóriporter. A fotózáson kívül közös bennük az, hogy mindketten önkéntesek a Bátor Tábornál.

Hol hallottatok először a táborról?

Viki: Egy bevásárlóközpont óriásplakátján figyeltünk fel a tábor hirdetésére egy barátnőmmel három évvel ezelőtt. Akkor egy komoly betegségen voltam túl. Tudtam, hogy mennyit jelent a másik segítsége, ezért is jelentkeztem a gyerek diabéteszes turnusba.

Mátét is te hívtad a táborba?

Viki: Igen, a beszélgetéseinkben szinte mindig előjött és a mai napig előjön a Tábor. Idén végre ő is eljött velem, és azóta mindenkinek csillogó szemekkel, lelkesen mesél az élményekről.

A fiúk pedig valamiért jobban félnek az önkéntességtől, pláne ha gyerekekről van szó. Te ezzel hogy voltál?

Máté: Lélekben még most is őrzöm a gyerek énemet, és ezt a gyerekek érzik. Ha valaki görcsösen jó fej akar lenni, nem őszinte a gyerekekkel, rögtön kiszúrják, noha ezek a gyerekek betegségükből kifolyólag jóval érettebbek a kortársaiknál.

Viki: Mátét már a második napon körüldongták a gyerekek. Nekem is sokat segített a tábor. Manapság, ha idegen gyerekekkel futok össze, sokkal hamarabb megtalálom velük a közös hangot, mint korábban.

Nem ijesztett meg az, hogy beteg gyerekekkel kell foglalkoznod?

Viki: Nem akartam egy percig sem sajnálni őket. Nem az empatikus képességeim hiánya miatt, hanem mert úgy gondolom, a sajnálkozás nem segít. Sokkal fontosabb az, hogy a tábor ideje alatt a gyerekek és mi, cimborák is elfelejtjük a betegséget. Ők gyerek, mi cimborák. Ilyen egyszerű az egész.

Már három éve fotósként veszel részt a táborban, idén Mátéval együtt vezettétek a fotós programokat. Nem gondoltatok arra, hogy más szerepben is kipróbáljátok magatokat?

Viki: Ez számunkra egy misszió. A fotózás technikájával kevesen találkoznak valójában. Óriási élmény volt például az, amikor a gyerekekkel a sötét szobában hívtuk elő az általuk készített fotogrammokat. Hitték is meg nem is, hogy lesz belőle valami, és amikor kezdtek kirajzolódni a körvonalak, mindenki sikítozott és óriási lelkesedéssel folytatták a játékokat.

Máté: Az én egyik kedvenc emlékem, amikor az esti Casino alkalmával beöltöztem Senor Magiconak, és egy kartondobozból készített régi fényképezőgép mögé állva úgy csináltam, mintha fényképeznék. Közben, mivel nemzetközi turnus volt szlovák, olasz, lengyel és magyar halandzsanyelven magyaráztam a gyerekeknek, míg a lepel alatt a már előre elkészített képek között igyekeztem minél hamarabb kikutatni a gyerekek képét. De a repülő mesehősös fotózást is nagyon élveztem. Berendeztünk egy kis területet úgy, mintha az ég lenne. A „felhők közé” ültek a beöltözött gyerekek, mi pedig az épület plafonjáról lógva fotóztuk őket.

Nem okozott gondot a közös nyelv hiánya?

Máté: Mindenhol ott voltak a  tolmácsok. Az iszonyú profi szervezésnek köszönhetően  még az éjszakai ügyeletben is tolmácsok virrasztottak, akik walkie talki−val tartották egymás közt a kapcsolatot.

Miért jó önkéntesnek lenni?

Viki: Mert jobb embernek érzem magam. Mert jó tudni azt, hogy van az életemben tíz nap, amikor nem csak beszélek arról, hogyan lehetne jobbá tenni a világot, hanem valóban teszek is érte. És mert romantikus lélekként úgy gondolom, adni jó. Viszont kapni is, még ha ezt sokan nem is vallják be. Az anyagi világban ezt könnyen és szárazon lemérhetjük pénzzel. Viszont a táborban, mikor esténként átgondolom az aznapi „bevételt”, és van a tarsolyomban három mosoly, két hintázás, négy puszi és hat ölelés, akkor úgy érzem, nagyon gazdag vagyok.

Máté: És ez nem csak nekünk jó. A gyerekeknek is fontos, hogy kiszakadnak abból a világból, amiben élnek, és itt most nem a betegségükre gondolok, hanem hogy a tábor kiragadja őket a playstation és a számítógép világából, és megmutatja nekik azt, hogy spárgából és egy kis alufóliából olyan játékot tudnak csinálni, amivel több órán át lázasan játszanak.

A tábori életből van valami, amit átmentettetek a hétköznapokba?

Viki: Sokkal odaadóbb és figyelmesebb lettem a mindennapokban. Emellett az alkotói látásmódomon is változtattak. Teljesen másként látják a világot, iszonyúan fantáziadúsak. Például, ha kell lehasalnak és úgy fotóznak, míg egy felnőttnek ez sokszor eszébe sem jut.

Máté: A Bátor Tábor kitolja a határaidat. Mind fizikai, mind lelki téren. Egy átdolgozott nap után, néhány órás alvás is elég ahhoz, hogy másnap ugyanolyan lelkesedéssel végezd a munkád. Persze ebben nagy szerepük van a többi cimborának is. Sok mindent megtudtam magamról, amit nem is gondoltam volna. Önismereti utazássá is vált a Hatvanban töltött tíz nap.

Ughy Szabina