Egy retúrt Hatvanba

Nincsen olyan emberi út a világmindenségen, amiről anélkül beszélhetnénk, hogy jártunk volna rajta. Nem igazít el térkép, és hiába is állítanánk fel antennákat, nincs az a műszer, ami fogná ezeknek az utaknak a jelzéseit. Talán csak egyetlenegy...

Azon az augusztusi napon menetelő hátizsákoktól volt zsúfolt a budapesti pályaudvar.  Több környékbeli őslakos  mondatta be a megafonba, hogy a gyöngyösi piacra igyekvőknek is tessenek ám helyet biztositani, mert igen fonnnyad a retek. Aggodalmuk jogos volt. Egyre- másra tűntek fel a tábori felszerelés alatt roskadozó, halásznadrágos fiatalok, akik tántoríthatatlanul ismételgették ugyanazt a mondatot, mit a pénztároshölgyek azóta is újra-újraálmodnak:

-Egy retúrt Hatvanba..

Én a magam részéről először kértem retúrt Hatvanba. A Bátor Táborba igyekeztem.  Minden szempontból újnak számítottam, így az izgalomtól eszembe sem jutott a fonnyadó retekre tekintettel lenni. Én, aki folytonos helyváltoztató, határok nélküli életet élek, olyan adrenalin-szinttel bírtam, mint Neil Armstrong a fellövés előtt, pedig ő a retúrja ellenére is csak ment meg jött, az én küldetésem azonban két hétre szólt.Már a vonaton építeni kezdtük a csapatot és Bábel tornyát- a szóbanforgó tábor nemzetközi mivoltából adódóan ugyanis cseh, lengyel és szlovák szavak keveredtek a magyarral; cimbora, kísérő, házvezető- én csak félszegen kérdeztem a mellettem ülőt:

- Hogy van az, hogy kullancscsípés?

- Milyen nyelven?

- Mindhármon...

Az egészségügyis csapatot képviseltem orvos, dietetikus, ápoló-kollégáimmal, akiket bár érintőlegesen ismertem csupán, tudtam, valami összefűz minket, egy dolog biztosan közös bennünk: az önzetlen segíteni akarás. S, hogy ez mennyire így van, megérkezésünk pillanatától a két hét minden napján megnyilvánult számomra. Azt szeretném kérdezni, Kedves Olvasó, Te tudod-e, hogy milyen egy más világ? Tudod, milyenek a jelzői, a színei, az illatai, a hangjai? Elmondom: szivárványos, puha, kacajos. Illata reggel reményes rántotta, délután nyári eső,este búcsúdal könnyei áztatta föld...Varázsvilág, ahol mindenki átváltozik, külön-külön és együtt, pizsamából szabadidőruha, kórteremből gyerekszoba lesz, amiről azt gondoltuk súlyos és nagy, kiderül, hogy összetöpörödik és legyőzhető, amelyet kicsinek és gyengének hittünk, megmutatja, hogy óriás és erős.Én azelőtt nem sejtettem, hogy létezik ilyen. Négy beszélt nyelven voltam nővér s a világ minden kimondhatatlan szaván támasz, vigasz, bástya és őrtorony. Igy éreztem magam, amikor öleltek a gyermekkezek, fürdettek a mosolyok, érintettek a fájdalmak. Úgy képzeltem, az egészségügyis a táborban fontos szereplő- pedig a gyerekekhez képest statiszta. Tudtam, amit tanultam, de egész idáig nem sejtettem, hogy amit ők tudnak, az nem tanulható. Csak meg-és átélhető. A gyógyszerek, a kötözések számukra a mindennapok megszokott részei, a hinta ringása, az égig érő kötélpálya magassága, a ló galoppolása az új, a félelmetes, mégis az egyik legfontosabb gyógyír, hisz itt azok lehetnek, akik még sosem voltak. Ezt a varázsvilágot betegségtől, fizikai- és lelki állapottól függetlenül csak tündérek, királykisasszonyok és hercegek lakják. A terápiák miatt kihullhat a haj, csökkenthet a védekezö-képesség,de a sapkák alatt aranyfürtök, a mackófelsők alatt pajzsok vannak, ám ha mégis sérülés történne valamimód, mi ott vagyunk, készen állunk éjjel-nappal, hogy segítsünk.

Kezet adtak ehhez a fantasztikus tolmácsok, és a tábori programok valamennyi helyszínének szervezői-vezetői, akik egyöntetűen az EÜ-TEAM névvel illettek minket, s ez őket a biztonság érzetével, engem pedig hallatlan büszkesgégel töltött el. Sok éve dolgozom kórházi környezetben, és valahogy mindig megvoltak a megfelelő szavaim a felnőtt betegekhez. Gyakran túl komolyak, néha kikerülők. A gyerekek között nem mindig én voltam a felnőtt, kendőzetlen őszinteségük megtanított dadogni is, és ezt nem bánom. Vannak helyzetek, amikor nem kell tökéletesnek lenni, vagy annak mutatkozni. Vannak helyzetek, amikor nem kell megszólalni sem- a csendéletszerű varázsvilágban szavak nelkül is minden összetartozik.Összetartoztunk mi is EÜ-sök: doktorka Andi és Viki, nővérke Magdi és Noémi, dietetikusunk Kecske,-egyhangúlag tudtuk, az antibiotikum, a  Panadol és a laktózérzékenység a világon mindenütt ugyanazok, ám ebben a táborban láthatatlanok. Hisz a Bátor Tábor nem a betegségről szól, sem a gyerekeknek, sem nekem, önkéntesnek. A Bátor Tábor számomra egy út. Egy út, ami nem egyszerűen egyenes, sok elágazása van, olykor dimbes-dombos és átvizesedik az ingünk a megpróbáltatásoktól. Nem a végét keresem, a megtett lépések fontosak. Ezen az úton nagyon kicsik a léptek, de valaki életében  hatalmasnak számítanak, s ez a boldogító.

Ezt az utat ezért nem lehet koordinátákkal meghatározni, műszerekkel bemérni.