Egy blogbejegyzés

Vasárnap érkeztem haza a Bátor Táborból, azóta próbálok talajt fogni.

Cukorbeteg gyerekeket, pontosabban 14-18 éves löbödörségben különböző mértékben előrehaladott kamaszokat táboroztattunk. 70 gyerek mellé majdnem ugyanannyi önkéntes. A tábor élményterápiás-elárasztásos módszert alkalmaz, de most azt érzem, hogy nem csak a gyerekeket, hanem bennünket, cimborákat – önkénteseket – is alaposan elárasztott az élmény. Amikor megkérdezik, milyen volt, azt hallom a számból, hogy jó is, rossz is, emberszagú. Tényleg nem tudom, mit írjak. Inkább csak villanásokat.

Belőlem a főfotós mellett helyettes lett. A napi dolog általában reggel fél 7-től hajnal 1-2 óráig zakatolt, ebben volt minden, gyerekébresztés, terítés, pakolás, foglalkozás-tartás, gyerekkel más foglalkozásokra baktatás, esti programok előkészítése, pakolás, megbeszélés, este fürdés-fekvés-navigálás, takarodó után fotók letöltése, ágyba zuhanás.

Hej, nagy tanítás ez világról, magamról. Hogyan félretenni sajátot és szolgálni ügyet, hogyan létezni közösségben szorosan, ritmusra együtt mozogva, hogyan túllendülni holtponton, hogyan más holtpontos hónaljak alá nyúlni. Hogyan hagyni, hogy az enyém alá is nyúljanak. Közben hogyan figyelni észrevétlenül mégis magamra, hogy ne dőljek ki, jelen tudjak lenni.

Közben megérkezik 70 gyerek, kezük-lábuk serdülősen lóg minden irányba, nem győznek elég lazák lenni, fotózás közben látom, ahogy beszólnak-kiröhögnek, vagy grimaszolva elfordítják a fejüket "nefotózzámáááá" alapon. Aztán eltelik néhány nap, és egyszer csak azon kapom magunkat, hogy megint teltházas a választható fotócsoport, olyan is van, aki kimaradt és reklamál, csillogó szemmel mutogatják egymásnak a képeket, az utolsó napra az ebédlő két fala tele az alkotásokkal.

Volt egy fiú, tökéletes kívülálló, maximum a vállát vonogatta, leginkább azt se nagyon, nem szólt, csak kimenekült a fotókból egy feszt . A harmadik nap tájékára lett egy játékunk: én próbáltam suttyomban lefotózni, ő meg próbált kiugrándozni a képekből - fotófogócska, minden menet végén összekacsintva. Kipenderült, de valahogy már nem olyan gyorsan. Én mindig jelentettem, hogy mi az állás, ha sikerült levadászni, megmutattam neki az eredményt. Szerintem az összes választható fotócsoporton ott volt. Aztán lett valami, és egyszer csak azt látom, hogy nemhogy nem távozik a készülő képből, hanem feltűnés nélkül odainteget, belemosolyog. Nincs mese, nincs menekvés, ha törődés van.

A búcsúzáskor pedig zuhognak a nyakamba, és sírva kérdezik, hogy "uhuhugyejösszjövőre?" Én nem tudom, hogy ez a betegséggel van-e összefüggésben vagy tizenévesen még ott van valami, amitől olyan vegytisztán, szívből-szívbe ölelnek.

Vagy a hetes ház, nagy melák fiúk, szám szerint hatan, korosztály 16-18. Bemegyek csoportfotót csinálni, mire egyszer csak egy házméretű ölelés közepén találom magam, nagy kajlák körülöttem karéjban, szuszogva-szembecsukva, nem tolulva, gyengéden.

És hogy az univerzumnak is odabiccentsek: van persze tábortánc, tábordal, utóbbi lefekvés előtt karikában, kezet fogva. Szóval, amikor 130 ember körben áll és kulcsolódnak a kezek, az már nem pusztán 130 részből egy egész, hanem valami sokkal több. Egy biztos, lúdbőrösnek kell lenni tőle és időnként a könny is megered.

Innen nézve 10 nap most éveknek tűnik. És még annyi mindent lehetne leírnom, és nem is tudom, miért hagyom most abba. De olvasva már így is biztos ájtatos.

M. P.