Ahány magja a gránátalmának...

Zsófit nehéz nem észrevenni: amikor jellegzetes, rekedt hangján felkacag, egyből megtelik vele a helyiség. Mint szavaiból kiderül, az önkéntességet az anyatejjel szívta magába, ennek ellenére a Bátor Táborba csak 2008 nyarán jutott el. A kölyök onkológiai turnusban egy egész fészekalja 8-9 éves kisfiú volt a gondjaira bízva.

– Amióta az eszemet tudom, mindig önkénteskedtem, bár eddig főleg külföldön – meséli. – Portugáliában homokdűnék megkötésén, Olaszországban egy középkori zarándokút felújításán dolgoztam, de tartottam zenei foglalkozásokat is, mindezt gyerekekkel. Elsősorban az elesettek gyámolítása érdekel, így kötöttem ki például egy idősek otthonában Németországban: ott is önkéntesként kezdtem, aztán felvettek ápolónőnek, pedig nincs is megfelelő végzettségem. Itthon sokkal merevebbek ilyen tekintetben: hiába kerestem hasonló lehetőségeket, mindenhonnan elhajtottak azzal, hogy önkéntes nem kell, csak a végzettség számít. A Bátor Táborról olyan 4-5 éve hallottam először, talán anyukámtól, de amilyen szétszórt vagyok, évről évre lemaradtam a jelentkezésről. 2008-ban sikerült végre összehoznom.

– Eleinte csak annyit tudtam az egészről, hogy beteg gyerekeket táboroztatnak, de nekem már ez is felkeltette az érdeklődésemet. Az abszolút nem aggasztott, hogy mit kezdek majd egy csapat daganatos gyerekkel; viszont amikor először szembesültem a tábor mentalitásával a felkészítésen, bevallom, támadtak kételyeim. Az első bemutatkozó körök, az „összemelegedős” játékok, a tábortánc kicsit olyan „amerikás” benyomást keltettek bennem. Nehezen oldódom idegenek előtt, így azokat a feladatokat, amikor ki kellett állni a többiek elé, azt hiszem, mindig elblicceltem. Az intim szférámba se engedek be másokat egykönnyen, például nem szívesen hagyom magam megmasszírozni – árulja el. – Ilyen téren nem változtam meg, de szerencsére nem is volt rá szükség. A tábortánc meg a többi furcsaság pedig valahogy mind értelmet nyert, amint megjelentek a táborban a gyerekek.

– Amiatt is izgultam egy kicsit, hogy milyen lesz a többi önkéntes; aztán persze hamar megtaláltam a hangot jópár emberrel, akikkel ma is barátok vagyunk. De úgy gondolom, ez inkább egy kellemes mellékhatása a tábornak, nem a lényege. Sokan vannak, akiknek az egész nem több, mint ismerkedési lehetőség, pedig szerintem a tábor elsősorban nem rólunk szól. Nem árt inkább otthon hagyni az önérvényesítő ambíciókat.

Esti mese és gitáros ébresztő

Zsófi arca felderül, ahogy szóba jönnek a tábori gyerekei. – Kisfiús házba kerültem, 8-9 évesekhez. Égedelem rossz kölkök voltak, de közben borzasztó érzékenyek is, és akadt köztük egy-két kemény dió, akit nehéz volt motiválni, bevonni dolgokba. Mentem velük minden programra, illetve segítettem nekik felkészülni, a nap végén pedig együtt beszéltük meg az élményeket. Lefekvés előtt mindig meséltünk a gyerekeknek. A kedvenc mesekönyvem a Világ meséi, vagy valami ilyesmi a címe; ebből sok mesét fejből tudok, de a biztonság kedvéért be is vittem nekik a könyvet. Imádták.

– Utána esténként leültünk a házhoz tartozó cimbikkel, és megbeszéltük, ki milyen volt aznap, kire kell odafigyelni, kinek kell segíteni, ki hogy van... mármint a gyerekeink közül. A házvezetőnkön, Enin kívül mindhárman „elsőbálozók” voltunk, de azt gondolom, elég jól össze tudtunk dolgozni. Egyrészt a mindennapi tevékenységeink során: ellenőrizni, maradt-e bennük kullancs, van-e rajtuk tiszta ruha, ettek-e, isznak-e rendesen... Másrészt abban, hogy összekovácsoljuk a csapatot, hogy biztonságérzetet adjunk a fiúknak, hogy tudják, bármit megbeszélhetnek velünk. Még külön gitáros ébresztővel is kedveskedtünk nekik. Nagyon jó kis ház voltunk, azt hiszem – büszkélkedik Zsófi.

– Ez a szervezkedés, koordinálás szerencsére jól ment nekem, valószínűleg azért, mert régebben, amikor egyszer idegenvezetőként dolgoztam, megtanultam megosztani a figyelmemet több ember között és hatékonyan gazdálkodni az idővel. De jól jött az is, hogy volt már rutinom a gyerekekkel; például, mikor adódott egy-egy félóra „üresjárat”, és gyorsan ki kellett találnunk, mit csináljunk tíz kissráccal, akik közül az egyik ráadásul nem nagyon lát, és nehezen mozog. Gyors, határozott döntéseket kellett hozni; ebben elég sokat fejlődtem a tábor ideje alatt.

Érzelmi sokk

Arra a kérdésre, hogy melyik a legkedvesebb emléke a táborból, Zsófi nem sokat teketóriázik. – Erre nem nehéz válaszolni. A kedvenc emlékem Lacihoz fűződik, egy házambéli kisfiúhoz, akivel nagyon közeli kapcsolatba kerültünk már a tábor elejétől fogva. Lacinak elég rossz a szeme, de engem egyből ki tudott szúrni a mély hangom miatt, és megjegyzett magának.

– Az ötödik nap tájékán lehetett: hideg volt, és zuhogott az eső, amikor Laciék kimentek íjászatra. Valamilyen megmagyarázhatatlan megérzés alapján utánuk mentem, és önhatalmúlag behoztam Lacit, mert féltem, hogy a hideg megárt neki. Már korábban is úgy tűnt nekem, mintha meg lenne fázva. A tábor vezetői megdicsértek, hogy jól döntöttem; ekkor derült ki számomra, amit furcsa módon már mindenki tudott rajtam kívül, hogy Lacinak rossz lett a vérképe, és vissza kell mennie a kórházba. Máig előttem van ez a pillanat: ülünk a kézműves helyiségben, és Laci, akire ráadtam minden mozdítható ruhadarabomat, nyakláncot fűz, míg várjuk az anyukáját. Fűzött egyet a mamájának, egyet pedig nekem, és a nyakamba akasztotta. Azt mondta, „napfényből sütött sütemény” vagyok... Nekem még pasi ilyen szépet nem mondott soha – nevet Zsófi, de látszik, hogy elérzékenyült. – És a lánc is gyönyörű egyébként.

– Borzasztó nagy nőcsábász a Laci, azt azért tudni kell – teszi hozzá. – Minden turnusban feleségül vesz legalább két-három lányt. Engem végül nem vett el, mert ebben az évben kivételesen csak egy felesége volt, egy kislány, akivel mi boronáltuk össze.

– Hogy mit tanultam a táborban? – Egy pillanatra eltűnődik, de aztán már sorolja is. – Például azt, hogy jó bátorítani valakit. Én is elég félős vagyok, úgyhogy a turnus elején még hajlamos voltam azt mondani: „nem muszáj felmenni, ha nem akarsz”. Aztán láttam, hogy mások milyen lelkesen biztatják a gyerekeket, és hogy tényleg hat. Ellestem tőlük, hogyan lehet kedvet csinálni valamihez; hogyan lehet engedni, és mégis kontroll alatt tartani az eseményeket.

– A vezetőinkről is lehetett példát venni. A kitartásukról, az empátiájukról, arról, ahogy a problémákat kezelték. Mondjuk itt volt ez a Laci-ügy. Amikor kiderült, hogy Lacinak el kell mennie, erősködtünk, hogy szeretnénk együtt elbúcsúzni tőle; Ancsáék, a házicimbik középvezetői viszont határozottan ellenezték. Azt mondták, nem szabad ilyen érzelmi sokknak kitenni Lacit. Utólag belátom, hogy jó döntést hoztak, és jól tették, hogy ragaszkodtak hozzá. Aztán este bejöttek hozzánk a házba, és elmondták a gyerekeknek, mi történt. Ők pedig teljesen megnyíltak, mindenkiből előjöttek a saját kis sztorijai... Ha lehet, még közelebb kerültek egymáshoz és hozzánk. Szóval ez is nagyon tanulságos volt.

Ahány magja a gránátalmának

– Az önkéntességhez kell egy bizonyos szemlélet: segíteni, csak úgy, nem valamiért cserébe. Én a szüleimtől tanultam ezt: ők ugyanis tanárok, és ha belegondolunk, az már majdnem önkéntességnek minősül – Zsófi megint jóízűen felnevet. – De komolyra fordítva a szót: gyerekkoromban anyukám sokat táboroztatott, én meg mindig mentem vele, és természetes volt számomra, hogy egy ilyen buliért nem lehet pénzt elfogadni.

– Úgy is fel lehet fogni ezeket, mint jó cselekedeteket, amik később visszahatnak rád – folytatja. Azt tartják, hogy annyit kell ilyenből elvégezni egy életben, ahány magja van a gránátalmának, szám szerint 642-t, vagy így valahogy. Na, hát körülbelül így tudnám leírni az önkéntességet; valami ilyen késztetés kell, hogy legyen az emberben.