A nehéz percek rejtik a kincseket

Morci, azaz László Tamás 2008-ban debütált a Bátor Táborban, és rögtön a sűrűjében kezdte: a kamasz onkológiai turnusban házi önkéntesként egy csapat tizenéves sráccal osztotta meg mindennapjait. Bár bevallása szerint a sorsfordító erejű katarzis nála elmaradt, sokat elárul róla, hogy emlékeit féltve őrzi egy külön dossziéban, sőt, még azonosító papír karszalagját se vette le.

– A barátaim lelkes beszámolóiból értesültem a Bátor Táborról, és egyszer egy szórólapot is a kezembe nyomott valaki. Mégsem ezek alapján döntöttem úgy, hogy én is jelentkezem önkéntesnek, inkább valami belső késztetésből: hogy megtaláljam azt a személyes kontaktust, amit a saját munkámból hiányolok – mondja Morci, aki, mint kiderül, építészmérnök. – Bár hivatásszerűen sosem dolgoztam gyerekekkel, mégis van egy kis tapasztalatom ezen a téren, ugyanis egy barátommal egy ministránscsoportnak tartunk rendszeresen foglalkozásokat.

Egy mérnöktől mit is várhatnánk mást, mint tudományos magyarázatot a tábor működésére. – A Bátor Tábor egy olyan hely, ahol különböző világok találkoznak: a beteg gyerekeké és a miénk, kívülállóké, akiknek nem kellett ilyen nehézségekkel szembenéznünk nap mint nap. Sem a gyerekeknek, sem az önkénteseknek nem adatik meg túl gyakran, hogy szembesüljenek a másik élethelyzetével. Itt pont erre nyílik lehetőség, és ebből a találkozásból valami új érték születik. Ez egy kölcsönhatás: nemcsak a gyerekek kapnak a cimboráktól, ez fordítva is igaz, sőt... – morfondírozik Morci. – Annyi csak a különbség, hogy a mi részünkről ez egy választás, a gyerekeknek meg nem. Valójában önkéntesség csak az első lépés megtételéhez kell, onnantól már egymást váltják az események.

Mindenből a nehezebbet

– Szándékosan daganatosokkal akartam lenni. Sajnos a családomból már ismerős a téma, édesanyámnak volt rákja. Úgy éreztem, kialakult bennem egyfajta immunitás: ha az ő betegségét sikerült átvészelnem, a másé sem fog megviselni, mert el tudom fogadni, természetesnek tudom venni ezt az állapotot. Sőt, kifejezetten vonzott a lehetőség, hogy kicsit idősebb fejjel, testközelből megtapasztaljam, mit jelent ez a betegség az ember életében.

– A kamaszokat is azért választottam, mert őket éreztem nagyobb kihívásnak. Fogalmam sem volt, hogyan boldogulok majd ezekkel a srácokkal, akik ilyen érettséggel néznek a szemembe. Persze van ennek is személyes vetülete: ilyen idős koromban nem mozogtam túl otthonosan a kortársaim körében. Most annál jobban törekedtem arra, hogy a kamaszaimmal egy brancs legyünk, hogy egy lehessek közülük.

– Úgy éreztem, alkatra inkább programtartó cimbora lennék, a házi feladatkörben kevésbé találnám fel magam. Ezért lettem házi cimbi – mondja Morci magától értetődő természetességgel. – Meg akartam tanulni, hogyan lehet stabil hátteret, támpontot biztosítani a hozzám tartozóknak. Persze nemcsak a kihívás vonzott ebben a feladatban, hanem a személyesebb jellege is: míg a programtartók egy-egy élményt osztanak meg a gyerekekkel, addig egy házi cimbora az egész napját, a könnyű és a nehéz percekkel együtt. És sokszor ez utóbbiak rejtik az igazi kincseket.

Tíz bolha egy zsákban

– Tíz srác volt a házunkban, belőlük kellett csapatot kovácsolni valahogy – emlékszik vissza Morci. – A gyerekek olyanok, mint a mágnesek: ha bizonyos oldalukat fordítják egymás felé, tudnak taszítani is, de a másik oldalukról érdekesek, vonzóak lehetnek egymás számára. Nekünk az volt a dolgunk, hogy „helyzetbe hozzuk” őket egymás előtt. Azzal például, hogy az esti beszélgetések alkalmával arra figyeltünk, aki éppen beszélt, vagy viszonoztuk a poénokat, sokat segíthettünk abban is, hogy elvegyük a szúrós beszólások élét, és kiegyensúlyozzuk az erőviszonyokat.

– Ha van valaki, akire hallgatnak, az felerősítheti a jó oldalukat – magyarázza tovább Morci. – De ehhez tényleg fontos, hogy hitelesek legyünk a szemükben. Ezt ők lépten-nyomon próbára is teszik: különféle kérdésekkel jönnek, amikre aztán elfogadható válaszokat kell adni, akár szóban, akár tettekben. Például „Ezt most miért kell csinálni?” Vagy zavarba akarnak hozni, és ebből kell kivágnod magad. A legtöbbször pedig egyszerűen megpróbálnak lerázni, hogy elmehessenek, és csinálhassák a saját kis dolgaikat, amit persze nem lehet. Ilyenkor megállítani őket, lehetőleg anélkül, hogy hatalmadnál fogva fölébük kerekedj, nagyon nehéz. De ha van hiteled a szemükben, ha tudják, hogy érdeklődsz irántuk és közéjük akarsz tartozni, akkor lehet rájuk hatni.

– Adódtak olyan helyzetek is, amikor kedvet kellett csinálnom valamihez, amihez nem fűlt a foguk a srácoknak. Őszintén szólva eleinte magam sem voltam biztos benne, hogy lesz elég lelkesedésem mindenhez – vallja be Morci. – Szerencsére később fel se merült ez a kérdés. Volt egy huzata, sodró lendülete a tábornak, ami magával ragadott, és annyira gyorsan pörögtek az események, hogy nem is nagyon volt időm ilyesmin gondolkodni.

Bámulni a plafont

– Érdekes módon a legjobb élményem ahhoz kötődik, amikor megbetegedtem. Sok-sok év után pont a táborban sikerült belázasodnom, és karanténba zártak: én voltam az egyetlen lakója az orvosi szobának. Csak feküdtem és bámultam a plafont. Közben jöttek a levelek a fiúktól. Aztán, mikor már elegem lett a fekvésből, kiültem az előtérbe egy kicsit lábadozni. Jöttek a kölkök; persze nem volt szabad belépniük, így csak álltak az üvegajtó előtt, és órákig hülyéskedtünk, beszélgettünk, mondták, mennyire hiányzom nekik. Már menniük kellett volna étkezésre, programra, valahová, de nem tágítottak, hiába hívták őket – meséli Morci. – Fura volt, hogy megfordultak a szerepek: én voltam a beteg, ők meg szurkoltak nekem, hogy gyógyuljak meg minél hamarabb. Sajnáltam persze, hogy addig sem lehetek velük, de ha belegondoltam, hogy sok gyerek akár éveken keresztül nézi úgy a plafont, mint én pár napig, már nem volt olyan nehéz elfogadni a helyzetet. Végül sikerült meggyógyulnom, pedig már majdnem hazaküldtek – teszi hozzá. 

– Aztán esténként mindig meséltem a fiúknak. Nem igazi mesét, hanem azokat a hajmeresztő kalandokat, amiket a betegszobában éltem át, a fantáziám szüleményeit. Ezeket mindig nagy figyelemmel hallgatták. Most nem idéznék belőlük, mert ehhez ott kellett lenni – szabadkozik Morci, és közben már kincses dossziéjában kotorászik. Nagy gonddal széthajtogat egy gyerekes ákombákomokkal sűrűn teleírt, tenyérnyi fecnit, és szertartásosan felolvassa. Egy búcsúlevél, valamelyik srác tollából; pontosabban egy mese arról, hogy délutáni szunyókálás közben álmodott egy világot, ami kísértetiesen hasonlított a táborra, és amiből nem volt jó visszatérni a valóságba. De most nem idéznénk belőle, mert ehhez tényleg ott kellett lenni, Morcival.

Nem kavart fel

– Ami még nagyon jó élmény volt: látni a szervezőket, milyen erőbedobással csinálnak végig egy tábort, abszolút profin. Hogy micsoda kreativitás nyilvánul meg a programokban, de még a legapróbb, spontán rögtönzésekben is. Hogy az önkéntesek hierarchiája milyen olajozottan működik. Egyáltalán, minden annyira kigondolt, gördülékeny és ergonomikus, a pörgős időbeosztástól a házak kialakításáig. Az is tetszett, ahogy alig pár nap alatt felkészítettek, pont annyira, amennyire kellett, átadva a Bátor Tábor szellemiségét – sorolja Morci. – És persze mindez csak a háttér, erre épül minden, ami igazából megismételhetetlen a táborban: élmények, kapcsolatok, színek...

– Ez alatt a bő egy hét alatt tulajdonképpen megbizonyosodtam valamiről, amit már korábban is sejtettem: hogy nekünk ugyanúgy szükségünk van a gyerekekre, mint nekik ránk. A cimborákon és a gyerekeken is ugyanazt a változást láttam végbemenni, mintha kinyíltak volna valahogy – magyarázza Morci. Aztán nagyon őszintén hozzáteszi: – Én ilyet nem éltem át. Nem ért igazi meglepetésként, micsoda örömet jelent a segítségem azoknak, akiknek szükségük van rá. Inkább úgy mondanám: nem kavart fel forgószél módjára ez a felismerés, inkább megnyugvással vettem tudomásul, hogy így van. De nem érzem úgy, hogy kimaradtam volna valamiből, épp ellenkezőleg: úgy látszik, ez a tudás már régebben beépült az életembe.